Rövid latenciával jelentkező tünetegyüttes
Meg kell mondanunk: ennek a szindrómának nem sok farmakológiai vetülete van, mindazonáltal szeretnénk kitérni néhány immunológiai fogalomra, annál is inkább, mivel túlérzékenységi reakciók gyógyszerekkel szemben is fölléphetnek (igaz, legtöbbször nem ugyanazzal a mechanizmussal folynak le, mint ami a Paxillus-szindróma hátterében áll).
A begöngyöltszélű cölöpgomba (Paxillus involutus) által okozott tünetegyüttes nem mérgezés, hanem immunológiai reakció, amelynek egyik legfontosabb jelensége az immunhemolízis (a vörösvértestek túlérzékenységi alapon létrejövő szétesése, nemegyszer halálos következményekkel). A fenti, kellemes ízű gombát egyesek fogyasztják, ismételten is. Mindazonáltal az „n + 1-edik” fogyasztás után bekövetkezhet a Paxillus-szindróma, mivel időközben antitestképződés jött létre (szenzibilizáció), ill. olyan fokot ért el, ami már súlyos reakciót eredményez. (Olyan eseteket is leírtak, ahol a súlyos reakciót egy vagy több enyhébb előzte meg a gomba korábbi fogyasztása kapcsán.)
A gomba lehetséges (potenciális) veszélyességére többek közt az az eset hívta fel a figyelmet, amikor (1944-ben) a német gombatudós Julius Schäfferen – aki természetesen jól azonosította a P. involutust – jelentkezett a Paxillus-szindróma a gomba fogyasztása után. Schäffer több mint 2 hét után (a háború miatt kedvezőtlen külső körülmények közt) belehalt a reakcióba, miközben asztaltársa tünetmentes maradt. A gombát ma egyértelműen „mérgezőnek” (vagyis inkább életveszélyesnek) tartják. Bár a P. involutus kísérletes körülmények közt (inkább nyersen) mutat gyenge akut toxikus hatást (talán involutin-tartalma révén), semmi bizonyíték nincs arra, hogy ennek köze volna az immunreakcióhoz. A szindrómáért felelős antigén/antigének továbbra is ismeretlen(ek).
Itt jegyezzük meg, hogy – bár az antitestképződést kiváltó molekulák leggyakrabban nagy molekulatömegűek (fehérjék, mukopoliszacharidok, mukoproteinek), és sokan automatikusan feltételezik, hogy a Paxillus-szindrómában érintett gomba-antigén is nagy molekula, ez nem teljesen biztos. Mint az egyes gyógyszerekkel szembeni allergia is mutatja, viszonylag kis molekula is lehet immunogén, de ehhez hordozófehérjéhez (carrier) kell kötődnie a testünkben (az előbbit hapténnek nevezzük). Ez a komplex már kiváltja antitestek képződését. Ezután az antigén-antitest reakciót már maga a haptén ki tudja váltani (carrier nélkül). (Megjegyzendő, hogy a haptén lehet nagyobb molekula is, a lényeg az, hogy önmagában nem, csak hordozófehérjéhez kötődve immunogén.) A specifikus antitestek az ún. adaptív immunrendszer részei, amelyet megkülönböztetünk az ún. veleszületett immunválasztól. Az antitesteket a nyiroksejtek (limfociták) egy típusa termeli.
A Paxillus-szindróma tünetei és mechanizmusuk
- Gyomor-bél fázis. Hiányozhat is. Tüneteit itt már nem szükséges leírni; ld. pl. phalloides-szindróma. Ez a fázis azonban a Paxillus-szindrómánál általában kevésbé heves, mint a phalloides-szindrómánál.
- Az immun-mechanizmus aktiválódásának kezdeti tünetei és panaszai: fejfájás, borzongás, hőemelkedés, láz, gyengeségérzet. Ezek után, vagy ezekkel kb. egyidőben megjelenhetnek a vörösvértest-károsodás első tünetei: sápadtság, fokozódó izomgyengeség, szapora szívverés, légszomj, szegycsont mögötti és/vagy háttáji fájdalom. Sárgaság jelentkezik, a vizelet sötétté válik.
A szindróma első tünetei, panaszai (fejfájás stb.) nagyon sok olyan betegségben felléphetnek, ahol az immunrendszer aktiválódik. Ezt mindnyájan tapasztalhattuk már. A különböző immunsejtek mediátoranyagokat szabadítanak fel; az ilyen anyagok kísérletes injekciója hasonló tüneteket produkál. Az egész mechanizmus még nincs pontosan felderítve. A láz is főleg a felszabadított mediátorokra vezethető vissza. Kialakulásában nagy valószínűséggel főleg a hipotalamusz (szintén a köztiagy része) játszik fontos szerepet. Hogy az említett mediátorok (amelyek nagy molekulák) hogyan jutnak be az agyba (ill. bejutnak-e), az még részben tisztázásra szorul. A valószínű mechanizmusok egyike, hogy a fenti mediátorok az agyi kiserek szintjén prosztaglandinok termelődését és felszabadulását váltják ki; az utóbbiak ismert lázkeltők agyi támadásponttal, amelyek – lipofil molekulák lévén – átjutnak a vér-agy gáton. A láz jelenségei nagyon tanulságosak. Kezdetben fázunk, a bőr erei összehúzódnak (a bőrhőmérséklet, a hőleadás csökken, a szervezet hőt tart vissza, „hőt konzervál”), miközben egyes szövetek hőtermelése fokozódik. Az eredmény a testhőmérséklet („maghőmérséklet”) fokozatos emelkedése. Egy bizonyos értéknél a bőr erei újra kitágulnak, a fázás megszűnik; a hőtermelés és hőleadás ezen a magasabb szinten újra egyensúlyba kerül. A magas láz azonban, mint tudjuk, veszélyeket rejt magában.
Az erekben létrejövő hemolízis következtében a vörösvértestek belsejéből sokféle anyag jut a keringésbe. Kálium-ionok, hemoglobin (hem + globin) és több más vegyület koncentrációja megemelkedik a vérplazmában. A vérplazmában normális körülmények közt alig találunk szabad hemoglobint; ami kevés kiszabadul, azt a haptoglobin nevű fehérje megköti. Hemolízis esetén viszont szabad hemoglobin van jelen (a vérplazma színe rózsaszínesre változik), ugyanakkor a szabad haptoglobin szintje lecsökken. A hemoglobin egy része a vesén át távozik, a vizeletet sötétre festve. A hemoglobin hem-része bilirubinná alakul, amelynek egy része plazmafehérjékhez kötődve a keringésben marad, más része konjugáció révén vízoldékonyabbá válik. Utóbbi az epével a bélbe jut, ahol urobilinogénné alakul. Az urobilinogén egy része felszívódik, és a vizeletbe kerül. Fokozott kiválasztása a vizeletet sötétre festi. A magas plazma bilirubin-szint sárgaságot okoz (amelyet először a szem ínhártyáján, majd a bőrön is észrevehetünk). A hemből származó vas megemeli a vérplazma vas-szintjét. A vérnyomás csökkenhet, amit a pulzus gyorsulása igyekszik kompenzálni.
- Masszív hemolízis esetén: a fenti tünetek és panaszok súlyosbodnak, továbbá: a vérnyomás süllyedése és a szövetek elégtelen vérátáramlása eléri a keringési sokk szintjét; a vér oxigénszállító kapacitása, az ép vörösvértestek száma, valamint a bennük lévő hemoglobin mennyisége természetesen csökken → vérszegénység (hemolítikus anémia) alakul ki. A tüdőerek szűkülnek, esetleg csökken a gázcsere a tüdőben, miközben a szív teljesítménye is romlik – szubjektív tünet: légszomj. A nagy mennyiségű szabad hemoglobin károsítja a veséket, a vizeletelválasztás csökken, idővel meg is szűnhet (ld. szintén a phalloides-szindróma leírását). Véralvadási zavarok is fölléphetnek. A nagyon súlyos esetek halállal végződhetnek. Ma a halálos kimenetel ritka, legalábbis a dokumentált esetek.
A vérnyomás csökkenését valószínűleg az immunreakció során felszabaduló faktorok okozzák, súlyosbítva az oxigén- (és szén-dioxid-) szállító kapacitás csökkenésével. A mechanizmus összetett; nem minden részletét ismerjük. A hemoglobin a vesecsatornácskákban rakódik le, megakadályozva a folyadék áramlását. A tüdőerek szűkülésében az is szerepet játszhat, hogy a szabad oxihemoglobin megköti az erekben termelődő nitrogén-monoxidot (NO, ld. muszkarin-szindróma*), amely erős értágító. Mindezek (és még sok más tényező) a szív teljesítményét is csökkentik.
*Az NO-termelődésnek a muszkarin-receptorok stimulálásán kívül több más ingere is van; a jelen esetben a muszkarin-receptorok – tehát az acetil-kolin – nem játszanak szerepet.
A túlérzékenységi reakciókat általában négy típusba soroljuk. /Nézz utána/ Ezeket nem szándékozunk itt jellemezni, de példaként felhoznánk a legismertebb I-es típust, amelyet immunglobulin E (IgE) jellegű antitestek közvetítenek, és amelynek tünetei a viszonylag ártalmatlan csalánkiütéstől az életveszélyes anafilaxiás sokkig terjedhetnek. A Paxillus-szindrómában döntő szerepet játszó antitestek viszont főleg az IgG típushoz tartoznak. A Paxillus-szindróma egyértelműen nem sorolható be a túlérzékenységi reakciók egyetlen csoportjába sem, bár több típus elemei megtalálhatók a folyamatban. Tekintve, hogy a lezajló folyamatsorban a vörösvértestek membránjának saját molekulái is részt vesznek*, sok leírás a létrejövő immunhemolízist mint autoimmun hemolízist említi. A magunk részéről megmaradnánk az első megnevezésné.
*(Szerepük van az ún. komplement-aktivációban, azután pedig mint célmolekulák, ami végső soron a membrán károsodásához, hemolízishez vezet.)] /Nézz utána: komplement-rendszer, továbbá veleszületett, ill. adaptív immunitás/
A gomba-antigén és az antitestek összekapcsolódnak, ezek a komplexek a vörösvértestek felszínéhez kötődnek. Ez az ún. komplement-rendszert is aktiválja, és a végeredmény a sejtmembrán károsodása (a komplement egy összetevője pórusok képződését váltja ki a membránon).
A Paxillus-szindróma kezelése
Specifikus kezelés nincs. „Támogató” és tüneti kezelést alkalmaznak. A legsúlyosabb esetekben az elégtelen veseműködés pótlására hemodialízisre kerülhet sor. A kezelés elemeit az előtérben álló legveszélyesebb tünetek szabják meg. Így szükség lehet a keringési sokk kezelésére, ill. megelőzésére (intravénás folyadékot mindenképp adnak, szükség esetén vérnyomásemelő gyógyszereket is), vörösvértestek adására, oxigén-belélegzésre. Hasznos lehet a vizelet, ill. a vese-csatornácskákban áramló folyadék lúgosítása (ugyanis a hemoglobin savas közegben nagyobb hajlamot mutat a kicsapódásra). Erre NaHCO3 –tartalmú infúziót használnak. Mint számos más hemolízissel járó betegségben, gyakran megkísérlik mellékvesekéreg-hormonok (glükokortikoidok, amelyeket gyakran csak mint „szteroidokat” emlegetnek), ill. analógjaik adását, mivel ezek csillapítják az immunreakciókat. Szóba jöhet plazmaferezis, a vérben keringő antitestek eltávolítására.