Hosszú latenciával jelentkező mérgezés
Nagyon komolyan veendő, esetleg életveszélyes mérgezésről van szó, amely súlyos esetben élethosszig tartó művese-kezelést, ill. veseátültetést tehet szükségessé (ez már néhány termőtest elfogyasztása után bekövetkezhet; korábban peptid-természetű méreganyagra gyanakodtak). Ma lényegében mindenki egyetért abban, hogy a mérgezés fő kiváltó tényezője (az orellanin) Ugyanakkor a patomechanizmusról eléggé hézagos ismereteink vannak. Emiatt jelenleg viszonylag keveset tudunk mondani a farmakológiával és társtudományaival való összefüggéseiről.
A vese károsodása nemegyszer visszafordíthatatlan (irreverzíbilis). Más esetekben javulás következhet be; ilyenkor csak átmenetileg lehet szükség művese-kezelésre (hemodialízisre).
Orellanin-tartalmú gombák Európában a mérges pókhálósgomba (Cortinarius orellanus), a csúcsoskalapú pókhálósgomba (C. rubellus, korábbi neve C. speciosissimus) és néhány más Cortinarius faj. Ezek egy része É-Amerikában, sőt Ausztráliában is megtalálható. Emellett más orellanin-tartalmú fajok ismeretesek más földrészeken. A csúcsoskalapú pókhálósgomba alakra némileg emlékeztet bizonyos hallucinogén gombákra; ez mérgezéses esetek alapja lehet (összetévesztés).
A 20. század első felében vagy korábban kiadott gombászkönyvek egy része a C. orellanust mint ehető gombát adja meg. 1952-ben Lengyelországban tömeges mérgezés történt, aminek kapcsán fény derült arra, hogy a C. orellanus súlyosan mérgező gombafaj. (A halálozás kb. 10%-os volt; ma is kb. ekkora hányad szorul vesetranszplantációra, ami a XX. sz. 50-es, 60-as éveiben nem volt hozzáférhető.) A fentiek leírása után skandináv és más szakemberek felismerték, hogy ezzel a szindrómával korábban már ők is találkoztak. Az orellanint a lengyel Grzymala izolálta a 60-as években (pontosabban egy orellaninban gazdag toxikus kivonatot állított elő; közlés: 1962), kémiai szerkezetét pedig az 1970-es évek végén tisztázták.
Az orellanin bipiridin-származék; szerkezete részben hasonló a közismerten súlyos méreg paraquat (Gramoxon) és diquat struktúrájához, ezért a hatásmechanizmus tisztázását többen ettől a hasonlóságtól várják. Egyes források szerint az orellanin és/vagy metabolitjai szintén az RNS-polimerázokat gátolják, emellett az alkalikus foszfatáz (Nézz utána…) gátlását is leírták. Más vizsgálatok azt mutatták, hogy az orellanin számos gén működését csökkentette („down-regulation”), míg néhány a sejthalállal (apoptózissal) összefüggő gén működését fokozta („up-regulation”). Kimutatták az ATP-felhasználás gátlását is vesecsatorna-sejteken. Valójában a sok részadat még nem ad egységes képet.
Az orellanin toxicitása emberen magas (szájon át kb. 3 mg/ember már művese-kezelést igénylő vesekárosodást hozhat létre); kíséreti állatokon jóval alacsonyabb.
Az első tünetek megjelenési ideje és intenzitása egyénenként változó. Ha vannak gyomor-bél tünetek, azok latenciája viszonylag hosszú (>6 óra,) egyeseken több nap is lehet). Megjegyezzük, hogy ezeket a tüneteket vagy az orellanin okozza, vagy nem; ezt a kérdést emberben tanulmányozni lehetetlen. Mivel néhány nem-emésztőszervi tünet is jelen lehet (pl. szédülés, fejfájás, borzongás, izomfájdalmak, aluszékonyság, szomjúság, derékfájás), ezt a fázist nem egyszerűen „gasztrointesztinálisnak”, hanem inkább „vese előttinek” (pre-renálisnak) nevezhetjük. Még a renális fázis kibontakozása előtt további tünetek (izommerevség, az izomkárosodást jelző laboratóriumi értékek) jelenhetnek meg.
A következő, vesekárosodással, esetleg veseelégtelenséggel jellemzett renális fázis latenciája napokban, esetleg hetekben mérhető. Az esetleges nagyon hosszú lappangási idő nehezen magyarázható, hacsak a beteg nem fogyasztott ismételten ezekből a gombákból. (Vannak azonban biokémiai jellegű magyarázatok is a hosszú latencia mechanizmusára.) Ha viszont a mérgezés nagyon súlyos, a veseeredetű tünetek és panaszok lappangási ideje általában rövidebb, de még így is több nap. (Laboratóriumi ellenőrzést legalább naponta végeznek.)
A hosszú latencia miatt esetleg sem a beteg, sem az orvos nem gondol gombamérgezésre.
Tünetek és panaszok a renális fázisban
Objektíve: a vizelet mennyisége általában csökken (kezdetben azonban nőhet is), sőt anuria is bekövetkezhet. A vizeletben albumin, vérsejtek, glükóz mutatható ki. Klinikai és szövettani laboratóriumi lelet: többek közt a plazma-kreatinin, a karbamid (urea), a kálium szintje emelkedett. A biopsziás mintában a vese tubulusainak és a köztük lévő szövetállománynak (interstícium) gyulladásos jellegű elváltozása és bizonyos fokú nekrózisa látható. Az interstíciumban fibrózis is megfigyelhető. /Nézz utána: a gyulladások celluláris és humorális összetevői; fibrózis/ Ezzel összhangban olyan jelek is fölfedezhetők, amelyek immunológiai mechanizmusok részvételére utalnak.
Szubjektív panaszok: vesetáji fájdalom, izomfájdalmak, urémiás hányinger és ködös tudat (ld. phalloides-szindróma), gyöngeség, szomjúságérzés és változatos egyéb panaszok.
Ismeretlen eredetű vesekárosodásnál gondolni kell orellanus-szindrómára is. Májkárosodás előfordulhat, de ritka.
A vese funkcionális egységei a nefronok. A nefron részei: egy artériás érgomolyag (amelynek falán víz és kis atom/molekulatömegű anyagok szűrődnek át); egy viszonylag hosszú tubulus- (csövecske-)rendszer, amelynek alaktanilag több része különböztethető meg; végül a gyűjtőcsatornácskák. A tubulusokban és a gyűjtőcsatornácskákban a szűrlet összetétele nagyban módosul: visszaszívódási és szekréciós folyamatok zajlanak, részben specifikus transzportmechanizmusok segítségével. Amikor a folyadék végül a vesemedencébe jut, már vizeletnek nevezhető. Az orellanin-mérgezésben főleg a tubulusok károsodnak, de ez kihat a veseállomány egészére. Az orellanin az interstícium sejtjeiben is hosszabb ideig kimutatható.
Az orellanin toxikokinetikáját emberben pontosan nem ismerjük. A mérgezés lappangási szakaszából – érthető módon – gyakorlatilag nincs adat. Állatkísérletes eredmények alapján a következőket valószínűsíthetjük. 1. Felszívódás a bélből: nem kétséges. A szájon át (per os) adott orellanin toxicitása lényegesen alacsonyabb, mint az injekcióban (parenterálisan) bejuttatotté, ezért lehetséges, hogy a bélből való felszívódás nem teljes. 2. Megoszlás a testben: valószínű, hogy az orellanin kezdetben testszerte megoszlik, de kb. 1 (néha több) nap alatt eltűnik a vérből; egy része a vizelettel távozik (a vizeletben általában 1-2 nap alatt szintén kimutathatatlan szintre csökken a koncentrációja). A testben maradt hányad azonban egyenlőtlenül oszlik meg; annyi legalábbis biztos, hogy a vese felhalmozza. A vese állományában még akár egy héten, sőt – egyesek szerint – egy hónapon túl is kimutatható. Ennek mechanizmusa nem világos. 3. Biológiai átalakulás (biotranszformáció, metabolizmus): kimutattak bizonyos fokú metabolizmust. Esetleg nemcsak a vese, hanem a máj is képes lehet az orellanint metabolizálni, ill. metabolitjait is felhalmozni[??]. Érdekes kísérletek* arra a következtetésre vezettek, hogy az orellanin egyes metabolitjai toxikusabbak lehetnek, mint maga az anyavegyület. A toxikus metabolitok azután továbbalakulhatnak sokkal kevésbé toxikus anyagokká. 4. Kiválasztás (exkréció): valószínűleg mind az anyavegyület, mind metabolitok alakjában a vesén át.
Megjegyzés: a metabolizmus és kiválasztás együtt az anyavegyület mennyiségét a testben csökkentő (eliminációs) folyamatok.
Az orellanin és metabolitjainak kimutatása nem rutineljárás. Tudományos célból emberből vett kis veseszövet-mintában (biopsziás minta) kimutatható mennyiség lehet jelen. (Nézz utána: biopszia. Vesd össze ezzel: autopszia, autopsy). Az analítikai kémia módszerei fejlődnek, így mind kisebb és kisebb mennyiségek detektálhatók sok vegyületből.
*Pl. ha orellanint májsejtekkel együtt inkubálnak, a toxicitás megnő
Kezelés
Specifikus kezelés nincs (folyadékháztartás, pH…- ld. előbb). A vizeletelválasztás fokozása valamilyen formában szükséges lehet, de drasztikus vizelethajtást ma általában nem alkalmaznak. A máshol már említett kb. 200 ml/óra vizeletmennyiség fenntartására törekednek. A méreg eltávolítását célzó eljárások (gyomormosás, aktív szén adása szájon át, hemodialízis, hemoperfúzió, hashajtás, beöntés) elméletileg kb. az első két napban – még inkább az első néhány órában – lehetnének valamelyest hatásosak. A renális fázisban szükség lehet művese-kezelésre (hemodialízisre), de ez a vesefunkciót pótló, nem pedig az orellanint és származékait eltávolító beavatkozás. Mint már említettük, szerencsés esetben idővel a vese működése valamelyest javulhat; ha nem, veseátültetésre lehet szükség (a nagyon hosszú idejű művesekezelésnek hátrányos következményei vannak. Mindazonáltal a transzplantációra csak több hét/hónap után szokott sor kerülni, nehogy a szervezetben esetleg még jelen lévő gombamérgek károsítsák az új vesét). /Nézz utána: hemodialízis, vesetranszplantáció/
Egyes esetekben májvédőszerek adása (ld. phalloides-szindróma) az orellanus-mérgezéstípusban is indokolt lehet.
Az orellanin esetében is folynak kísérletek olyan származékok létrehozására, amelyeket vese-eredetű daganatok kezelésében lehetne fölhasználni.